Mennyire egyszerű kis mondás! Vagy negyven éve magyarázta el nekem a Medicor gépészeti fejlesztésén bizonyos Gyulai Zoltán (*) vezető mérnök úr, amikor egy kb. 5 mm-es vonalat nem kontúr- (vastag) hanem nézet- (vékony) vonalnak rajzoltam egy műhelyrajzon. Amitől persze nem az az alkatrész született meg, amelynek kellett volna, hanem egy másik, használhatatlan. Szerencsére nem sorozat- hanem csak prototípusgyártás folyt a fejlesztésen, tehát csak egyetlen szörnyszülött keletkezett. (Na persze, a szakik a műhelyben pontosan tudták, hogy mi lenne a helyes, de az ifjú, kezdő mérnök urat – engem – meg kellett leckéztetni.)
Az eset könnyen általánosítható: minden olyan dokumentumot, amely tevékenységi leírásként szolgál, aprólékos alapossággal kell elkészíteni, bármilyen kis eltérés rendkívül kellemetlen helyzetekhez, adott esetben óriási károkhoz vezethet.

 Először elmesélek egy programozási élményt, amely két dolgot is megmagyaráz:
• miért van annyi üres flakon a fürdőszobában;
• miért életveszélyesek a felületes, „önmegvalósító” (nyomulós, egoista, állhatatlan, kreatív) emberek.

Az élmény: még 1986-ban meg akartam programozni azt a képmegjelenítési effektet, hogy a képpontok véletlenszerű sorrendben jelennek meg. Elég hamar kiderült, hogy a sorrend valójában nem véletlenszerű (**), hanem csak annak tűnik, de nem ez a lényeg. Hanem hogy amikor a kép már „tökéletesen" (kifogástalanul felismerhetően) látszik, akkor a képpontoknak még csak a 65-70 százalékánál tart a program. A futásidő utolsó 30-35 százalékában látszólag nem történik semmi.  Látszólag: az emberi agy működése miatt, ha a látványt (bármilyen mintát) már a nem teljes adatmennyiség alapján feldolgoztuk, akkor már nem várunk több adatra, kevésbé is érzékeljük azokat. Ez fontos előnyt ad a veszélyes körülményekre való reagálásban, viszont tévedésekhez is vezethet.

• Nos, a flakonokat is legtöbben üresnek tartjuk, amikor a tartalmuk 25-30 százaléka még bennük van: már veszünk másikat, mert „mindjárt elfogy". És ha megvan az új, akkor inkább azt használjuk, mert abból hamarabb kijön a massza. Ez is egy elhanyagolható kis körülmény, amelyre a jelentőségét messze meghaladó mértékben kell figyelni, ha el akarjuk kerülni. Továbbá, ha nem ugyanolyat veszünk, mint amelyik „kifogyott”, akkor idővel bőséges választék fog rendelkezésünkre állni hasonló rendeltetésű „anyagokból” – ami kiválóan megfelel a fogyasztói társadalom polgáraival szemben támasztott elvárásoknak. 

• Az életben pedig, amikor a vezetők azt hiszik, hogy már minden kész – akkor még hátra van a feladat több mint egyharmada. Hihetetlen, mekkora IQ kell ehhez a felismeréshez, hogy mennyire ritka az a vezető, aki nem ad ki újabb, azonnal megkezdendő feladatot, amikor az előzőnek még csak a kétharmadánál tartanak a beosztottak.
Nem értik, miért olyan lusták a dolgozók. Miért nem ugranak azonnal?! (Mert még nem fejezték be.) Vagy miért hibáznak annyit?! (Mert idő előtt vágnak bele az újabb munkába, és az el nem végzett műveletek visszaütnek.) Ez a vezetői magatartás vezet a kapacitás-visszatartáshoz: a dolgozók addig nem jelzik, hogy készen vannak, amíg tényleg el nem végeztek mindent, mert tudva-tudják: ha jeleznek, nem lesz idejük-erejük „rendesen” dolgozni.
Az így vezetett szervezetben a fentiek szerint tehát 20-35 százalék „tartalék" van. Másképpen kifejezve: ugyanez a szervezet jól vezetve 20-35 százalékkal nagyobb teljesítményre képes…

A „Nincs kis probléma” jelenség káros hatásait empátiával, magyarul előre gondolkodással lehet elkerülni, Bele kell képzelnünk magunkat dokumentumunk (utasításunk, tervünk stb.) befogadójának helyébe, hogy a feladat végrehajtása során mikor, milyen információra lehet szükségünk, és azt akkor és olyan formában nyújtsuk át a számára.
Ami egyébként a ma oly divatos „UX design" alapelve (kellene, hogy legyen.)

(*) Gyulai Zoltán volt az egyik olyan mentorom, akit nem fogok elfelejteni. Vette a fáradságot, és tanított és nevelt. Hosszantartó, súlyos betegségben halt meg még a 80-as évek elején. Akkor volt mondjuk tíz olyan ember Magyarországon, aki használható műtőasztalt tudott tervezni, ő volt az egyik. Ma van talán három – én vagyok az egyik. A másik mentorormról egy másik bejegyzésben emlékezem meg.

(**) A pontok véletlenszerű kiválasztása nem biztosítja, hogy az a×b pixeles kép összes képpontja a×b lépés után valóban megjelenjen. Ha viszont választunk egy prímszámot célszerűen az sqrt(a*b) környékén, és azzal a lépésközzel „körbelépkedünk" a pontokon, akkor a×b lépéssel pont megjelenítettük az összes pontot. A látvány rendezetlennek de egyenletesen sűrűsödőnek fog tűnni. Az eljárást nem én találtam ki, közismert numerikus módszer a primitív gyökök témakörében.